Fenyér

H'Namirten Deen Laar sóvárgása

Fenyér... a csodák birodalma.

Az eleven mágia földje.

Szépségei lélegzetelállítóak.

Szavakba jószerivel nem foglalhatók.

 

Fenyér...

Ízlelgetem e szót. Örök – s úgy sejtem: megválaszolhatatlan – kérdés szá­momra, vajh hogyan, miképpen volna lehetséges szavakkal visszaadni mind­azon élményeket, melyeket eme – avatatlanok számára – Tiltott Vidék rejt magában?

Lelkem beleborzong a visszaemlékezésbe is...

Eljutni oda, Ahol-A-Gondolatok-Megvalósulnak... Minő valós ábrándkép ez! Ez a nyelv szegényes, hogysem pontosan kifejezhetnők vele Fenyér csodáit. Csu­pán a sóvárgás... Lelkem sóhajtási, melyek a Tisztító Bánat Tavá­nak partjait felidézve törnek fel belőlem, csak ezek képesek némiképp felcsil­lantani azo­kat a fényeket és emlékeket, melyek után oly elmondhatatlanul vágyakozom.

 

Álmaimban gyakorta felsejlik a Mh’rra-ŷnee hófödte csúcsa, s látni vé­lem a körülötte állandóan villódzó fényeket is. Hallani vélem az Awr és az Aŷr böm­bölé­sét, amint kétezer méteres magasságból lezúdulnak a Quissae-Masphah-tóba. A tengerszemet körülölelő sziklák időtlen idők óta állják ezen ostromot, lé­nye­gében mit sem változva. Jóllehet éleiket rég simára koptatta az óriásfo­lya­mok örvénylő vize – mint gondos ékszerész, csillogóvá fényesítette a kövek­ben meghúzódó teléreket és drágaköveket –, Xellabron szikláit különleges má­gi­kus hatalom teremtette, s ameddig az létezik, sérthetetlenek.

A Marwen-sirályok cikázó röpte és – emberi fülnek éppoly kellemes, mint amen­nyire különleges – semmihez nem hasonlító, dallamos rikoltozása teszi némileg teljesebbé fenyéri emlékeimet.

Mágikus pompa lengi be az egész vidéket. Az Aŷrawr-vízesésből felszálló pá­rában délibábok keringőznek, a nap fényében és a holdak ragyogásában egya­ránt.

Élet lüktet itt mindenben, legyen az rügyet fakasztó themabúne-bokor, egy marék csillogó homok a Liyaujolla-öböl partjáról, csacsogva csörgedező patak Namút völgyében vagy a sziget alapját képező szikla. Ősi varázs műkö­dik ezen a helyen, mely a dolgok lényegét megértve-érezve ébresztette fel a ra­gyogni vá­gyást a lelkes anyagban. Így ébredt tudatra itt minden, s azóta is leglényegének kibontakoztatásán fáradozik.

Az Ölszikla a nap, a holdak, az eső s a szelek erejét felhasználva nyerte el mai alakját, de ez nem történhetett volna a kő önnön akarata nélkül. Ha megpihenhetek rajta néhanap, minden fáradtság elszáll tagjaimból, testem megtisztul gyötrelmet okozó bajaitól. Háborgó lelkembe szinte földöntúli nyu­galom költözend, s gondjaimra megoldást lelhetek itt.

Segít ebben az egész vidék... T’thaimbúne erdejének fenyői álomba zsongít­nak suttogásukkal. Qýth-Woe öbléből felhallatszik olykor a bálnák dala, melynek fenségességével és megmagyarázhatatlan szomorúságával jószerivel mi sem versenyezhet. Ez megnyitja lelkem lezárt kapuit is, s a gondolataim a maguk nyers, csupasz valóságukban tanulmányozhatók. Nem egy alkalommal jelentett ez végső segedelmet számomra. Érzéseim háborgására tenger hullá­maira ömlő olajként hatnak a Namút-völgy neszei: apró mókustalpak alatt zizzenő levelek, gzii’gon madarak vidám csivitelése.

Mint említettem volt, ez a nyelv nem képes visszaadni a szavak valódi ízét. Ezért kénytelen vagyok – bármennyire is tiltott ez – jónéhány dolgot a valódi nevén említeni.

Fenyér... a Csodák Birodalma. Gwrŷchyas dâwr Olyúixyas.

Az Eleven Mágia Földje. Qůnâ-jittæas Dohyron Mâssaphmæ.

Szépségei lélegzetelállítóak. Oecíhrennossha xuxabra-gwennoren.

Szavakba jószerivel nem foglalhatók. Kúnnaá lowrataxyol mi-prídech ohonæleé.

Lelkem vigasztalhatatlan, örökkön visszavágyom. Jwd-gruessuul mi-xantussule-ionéa, bonhicoláa ístie meneillaá.

Remélem, könnyeim eljutnak a Tisztító Bánat Tavába.

Quellona Tarde története

É

lt hajdanán a Luvlingen nevezetű luvaith városban egy fiatalember, akit Quellona Tardénak hívtak. Szép volt, igencsak gazdag és bizony nagyra tartotta magát. Ha végigment az utcán, a luvlingeni lányok mind az ablakhoz futottak, de ő egyiküket sem találta elég szépnek. Vagy, ha valamelyik mégis megtetszett neki kissé, azt esze ágában sem volt kimutatni, ugyanis attól tartott, hogy túlságosan is megtisztelné vele. Ám gőgje mégiscsak megtört végül a bájos és fiatal Ooanae daan Yorow szépséges voltán. Quellona leereszkedett hozzá, s szerelmét megvallotta néki. Ooanae azt válaszolta, hogy igencsak nagyra értékeli és valóságos megtiszteltetésnek tekinti Tarde úr szavait, de gyermekkora óta unokabátyját, Shaqu`tha dey Braivzát szereti és immáron bizonyos, hogy soha nem is fog mást szeretni.

            Eme váratlan, jeges viharral felérő feleletet hallván Quellona úrfi bőszen elrohant.

            Nem sokkal később, a Vizek Nászának Holdja második harmadának kezdetén, Luvlingen szinte mindenik polgára a Deresszemöldökű Treyan-Lar templomába igyekezett, hogy részt vegyen a Minden Tengerek Ura papjainak könyörgésében, az olvadás kezdetén. Quellona Tarde a tömegben megpillantotta dey Braivzát, unokahúgával a karján. Quellona szemébe húzta a felleghajtóját és utánuk eredt.

M

iután megérkeztenek a templomba, ahol senki sem rejtheti orcáját a csuklyája alá, a szerelmesek könnyedén észrevehették volna, hogy Quellona követi őket, ám az érzelmeikkel voltak sokkal inkább elfoglalva és jóllehet sokkal többet gondoltak egymásra, mint a közelgő szertartásra.

            Quellona pediglen leült mögöttük egy padra. Egész beszélgetésüket kihallgatta és ez csak fokozta dühét, vörös fátylat vonva szeme elé. Ezenközben a Minden Tengerek Urának legmagasabb rangú helyi papja megkezdte a szertartást, mely az isten jóságát s áldását van hivatva megnyerni a város hajóinak s a következő harmadban egybekelő pároknak. A hosszú és díszes teir-drn`ch végeztével előlépett egy kék selyembe öltözött papnő, s csengő hangon sorolni kezdte a házasulandók neveit, amint alább következik:

            – Azért vagyok itt, hogy kihirdessem Yomae Sampo és Mehow Gorva házasságát! Tiltakozik-é bárki is ez ellen a frigy ellen?

            – Azért vagyok itt, hogy kihirdessem Boy`avya Drc`˙ és Qe-Shallior házasságát! Tiltakozik-é bárki is ez ellen a frigy ellen?

            Szavai visszhangozva keringtek a hatalmas kupola alatt. Az ôsi formulákat az összesereglett emberek áhítatos tisztelettel figyelték.

            – Azért vagyok itt, hogy kihirdessem Goma Xassoli és Yor`l-och Aigra-Wachos házasságát! Vajon tiltakozik-é bárki is ez ellen a frigy ellen?

            A kék színű kristálylapokon át beáradó fényben a templom belseje hatalmas akváriumnak tetszett. Suhogva érkeztek a sirályok, hogy elvigyék Treyan-Lar színe elé a párok fogadalmaival teleírt tekercseket.

            – Azért vagyok itt, hogy kihirdessem Ooanae daan Yorow és Shaqu`tha dey Braivza házasságát! Van-é valaki, aki tiltakozik ez ellen a frigy ellen?

            – Én tiltakozom! – kiáltá Quellona Tarde, s felindulásában húsz tőrdöfést ejtett a szerelmeseken. Le akarták fogni, de tovább döfködött könnyebb-súlyosabb sebeket okozván, elhagyta a templomot, el a várost is és a messzi Pagothba menekült.

T

ardét elkényeztette a gazdagság, gőgös is volt, de a szíve bizony érzékeny maradt. Gyötrő lelkiismeret-furdalás volt a bűnhődése, és Quellona városról városra vonszolta szánalmas életét. Szüléi aztán nagy nehézségek árán – úgy nyolc év alatt – elsimították az ügyét, s a fiú végre visszatérhetett Luvlingenbe, de ez már nem volt a régi, ragyogóan boldog, sikereire büszke Quellona Tarde. Olyannyira megváltozott, hogy még a dajkája sem ismerte meg.

            Quellona, mihelyt megérkezett, Ooanae sírja felől tudakozódott. Azt a választ kapta, hogy unokabátyjával együtt Treyan-Lar templomában helyezték el síremlékét, nem messze attól a helytől, ahol meggyilkolta őket. Quellona egész testében remegve elment a templomba, s amikor az emlékoszlophoz ért, reáborult és forró könnyeket ontott.

            De bármilyen nagy volt is a szerencsétlen gyilkos bánata, úgy érezte, megkönnyebbül a sírástól. Ezért odaadta pénzeszacskóját a shaloirnak, aki a szentély rendjéért volt felelős, és engedélyt kért tőle, hogy bármikor bemehessen, amikor csak akar. Olyannyira, hogy végül már minden este fölkereste az emlékoszlopot, és a shaloir, aki egészen megszokta a jelenlétét, már nem is igen ügyelt rá.

            Tarde egy álmatlan éjszaka utáni este elaludt a síremlék mellett, s midőn felébredt, a templomot zárva találta! Könnyedén rászánta magát, hogy ott töltse el az éjt, mivel szívesen táplálta ennen bánatát és fokozta saját búskomorságát. Hallotta, hogy a jeltoronyban az őrség sorban elgongatja[1] az órákat, s mindeniknél azt kívánta, bárha a halálé volna. Minő vakmerőség Kronna-Lâth kegyelmét kísérteni...

            A hajnal második óráját gongatták. Ekkor kinyílt a templom egyik oldalajtaja, mely mögül a teir-drn`ch megtartására szoktak megjelenni a papok. Kilépett a shaloir, egyik kezében lámpás, a másikban griex-farkból való söprű. De ez a shaloir egy csontváz volt! Némi bőr látszott az arcán, és a vörösen izzó szeme mintha csak mélyen ült volna gödrében, ám a csontjaira tapadt díszes kötés eléggé megmutatta, hogy immáron nincs hús rajta sehol.

            A rémes jelenés letette lámpását a főoltárra, felizzította a templom parázsgömbjeit, aztán nekilátott, hogy kiseperjen. Többször is elhaladt Quellona mellett, de úgy látszott, nem is veszi észre őt.

            Aztán visszament az említett ajtóhoz és belekezdett egy himnuszba, melyet a Vizek Nászának Havában szoktak sűrűn dalolni. Csontot, velőt dermesztő hangja volt...

            Ekkor sóhajszerű szél keletkezett a semmiből, s a holtak emlékoszlopai – a weir-derchek – közt köd kezdett kavarogni, s hirtelen megjelentek az elholtak selyemlepleikben, s elkezdték litániájukat mélabús hangon.

            Miután így zsolozsmáztak egy darabig, az egyikük, akin igen díszes, igazgyöngyökkel ékített stóla volt, odalépett az oltárhoz és messzezengô hangon megszólalt:

            – Azért vagyok itt, hogy kihirdessem Oonae daan Yorow és Shaqu`tha dey Braivza házasságát! Tiltakozik-é valaki itt eme frigy ellen? Tiltakozol-é ellene, te ymaat-spahissen[2] Quellona Tarde?

            Quellona holttestére reggelre kelve találtak. Mintegy húsz tőrdöfés nyomát számolták meg a csuromvizes tetemén. Néhány sirálytollat és hínárfoszlányt leltek még mellette. Testét átadták családjának.

A

történetet nagyrészt szemtanúk beszámolói alapján állítottam össze. A legkényesebb rész azon utcakölyök elmondásán alapul, aki ama végső éjen beszökött aludni a templomba. Mikor a szellem-papnő feltette a kérdéseit, a suhanc az egyszerűbb megoldást választotta: elájult. Végül is, nem tudom hibáztatni érte. Amit ott látott, bizonyosan nem kitaláció, hiszen még évek múlva is dadogni kezdett, amikor erről faggattam. S egyéb okaim is vannak, hogy a történet valódiságában ne kételkedjek.

            A teljes igazságot nem sikerült kiderítenem, Quellona szüleinek legnagyobb bánatára – bár úgy vélem, nem is igazán vágytak rá, hogy részletesebben megismerjék fiuk utolsó éjszakájának történetét. Nekem magamnak több sejtésem volt, de jobbnak láttam, ha nem húzok ujjat sem a Deresszemöldökűnek is hívott Tenlar, sem a Nagytekintélyű Grwath-Merwth eföldi (s nemkülönben a másvilági) szolgáival.

            Hát így végzôdött egy az elsô hm... kutatásaim közül. Egyik lényeges tanulsága az volt, hogy az embereknek nem kell többet megtudniuk, mint amennyinek az elviselésére képesek. Lám, a Tarde család is jobbnak látta belenyugodni a történtekbe, s ki vagyok én, hogy ennek ellene tegyek? Nos, mindenesetre megszámlálhatatlan tapasztalattal lettem gazdagabb.

---

[1] Luvina nagyvárosaiban az éjszaka és a nappal óráinak múlását gongszóval jelzik.

[2] örökre elátkozott - nagyon ritka átokformula

Faŷth arrod...!

H'Namirten deen Laar

            – … Faŷth arrod! Dermaan styelirhh. Faŷth arrod! Merrpech’â naigos-súhraan… Faŷth arrod! – A tükörben csak a kilenc gyertya fénye játszott. A Látó tovább kántált, a vibráló fény kusza árnyékot rajzolt mögé a falra; homlokán összegyűlt s fekete szemöldökén lecsorogni készült egy csepp az izzadságából. Hosszú ideje volt transzban, a környező valóság nem számított, csak a Hold Tükre kötötte le minden figyelmét.

            – Sâng’agrr ader-liertheoŵ’! Faŷth arrod! – A szoba levegője füstölő illatától volt terhes. Az ablakon bevilágított a hold, ezüst fénye lassan megközelítette az asztalkát, s a rajta heverő különös tükröt. Alh-Yunna érezte, hogy a mágia szálai megfeszülnek, a Tükör lassan élni kezdett, ahogy a fény elérte. Hirtelen olyanná vált, mint egy nyitott kapu: energiák találtak rajta keresztül utat egy ismeretlen tartományba. Észlelte azt is, hogy nem arra a helyre jutott, ahová szeretett volna, de ezen már nem lehetett segíteni. Szelleme szállni kezdett az ismeretlen vidék fölött…

            A távolban egy nagy várost pillantott meg egy magas hegyen. Háztetői aranyszínben csillogtak a kelő nap sugaraiban, friss szellő lengette megannyi zászlaját a karcsú tornyokon. A várostól távolabb jól művelt szántók húzódtak, messzebb hatalmas erdők futottak fel a távolabbi hegyekre. A legmagasabb csúcs őrszemként figyelt, havas szikláin megcsillant a kelő nap fénye és a lenyugvó hold ragyogása. Kimondhatatlan béke honolt a tájon; a papnő érezte, hogy megfogyatkozott energiái visszatérnek. Ilyent csak rendkívül ritkán élt át, hogy varázslás közben megfogyatkozott energiái felfrissüljenek. Különleges volt a hely, minden bizonnyal.

            – Vajon megtalálom az arra érdemest? – villant át rajta a gondolat. – A Gyémántpillantású Úrnő kegyelméből biztosan!

            A hold búcsúzó sugarai megcsillantak egy sztúpa rézborítású tetején: ez a villanás mágnesként vonzotta figyelmét. A hegy oldalában, messze az emberjárta utaktól, egy lapos sziklán állt egy kis szentély, s mellette egy alak térdelt lehunyt szemmel, ég felé kitárt karral. Alh-Yunna érezte, hogy az Úrnő megmutatta kiválasztottját, megszólította hát.

            – Ympodraích megor-beslawasias! Oninoy-sahrannæ: medrethyl oorgaîh lorzetœl! Faŷth arrod! – Hirtelen könnyű szellő támadt, s a hegyorom frissen esett havát felkavarva szikrázó felhőbe vonta a sziklán térdeplő férfit. – Jöjj, kövesd a Hold szavát! Segítségedet várjuk, légy a megmentőnk! Az Úrnő maga jelölt ki erre, ne késlekedj hát…

Seleunial maat hurrzaonyllaae-vedar! Az Út számodra megnyittatik! Ythel, nethartheyl! Faŷth arrod…!

            A térdeplőn borzongás futott végig, ahogy megnyílt elméje a varázs számára. Igen, mennie kell, gondolta, csak még köszönti a napot, mely maga a Tűz – bármennyire tiltakozzanak is ez ellen városának tudós fői.

            A jósnő úgy érezte, mintha árnyék vetülne rá, s fázni kezdett. A mágia szálai elvékonyodtak, nehezedett a kapcsolattartás. Elméjének kis része a külvilág felé kezdett figyelni. Lassacskán észlelte a veszély jeleit. Tudta, hogy a szertartást hamarosan be kell fejeznie, mert

krethenyl útúlenys sybb’haag

erőit a védekezésre kell fordítania. Csak egy pillanat még itt, egy röpke perc! Sathy’ol d’ayrenn th’-æ! Faŷth arrod, muiempre Nythae! Az Út számodra nyitva áll! Jöjj! – suttogta a hívó formula ősi igéit.

GEWRAK’HUA TARTANEEL-GREKIL!

ÚC’ABAGH NORRTHESS!

A tükör mintegy összezárult, ahogy Alh-Yunna koncentrációja megtört. Célját elérte, nyitott egy kaput, de nem tudta, Thrâll mely vidékén bukkan elő majd a kiválasztott. Igaz, ezt az Ellenség se tudja meg, soha. A hold még fényesen világított, látszott, hogy a varázskör töretlen, ám Alh-Yunna sejtette, hogy most ez nem lesz elegendő. Egy árnyék nehezedett a szívére, gondolatai, mozdulatai lassúbbodni kezdtek. Apró bőrtarsolyt vett elő, s belemarkolt a benne lévő gránátporba.

            – Egen’theer nús’waas therammon! – kiáltotta fennhangon, s maga köré szórt egy maréknyi varázsszert. Ezüstös izzás vette körül, mely egyre erősebbé vált. Kilépett a tetőkertbe, hogy szemügyre vegye ellenfelét, s rettenetesen megijedt: hatalmas denevér takarta el a hold fényét. Szemei zölden izzottak a sötétben, sikolyai megreszkették a levegőt, s éles tőrökként martak a jósnő szellemébe.

garracpwhe rogroaa’ghqu khavraee

yakrodwyl-tregwie mookrachss

            Fekete köd szivárgott a lényből, s egyre szorosabban burkolta be a tornyot, fojtogatva  a jósnőt, ám az ezüst ragyogáson nem tudott általjutni. – Ó, Úrnőm! – gondolta Alh-Yunna, – ne hagyd, hogy ez a rémség győzzön, ne hagyd, hogy utadba állhasson! Rendelkezz szolgálóddal! Shellya nassaphmae!

Felemelte karját, hangja messzehangzóan zendült, az éjszaka sötétje szűnni látszott, mert gyöngyházragyogás kelt szavai nyomán: – Iníte, alyan-æthar niella, ŵœ dúxay!

            A Tükör ismét életre kelni látszott, izzó ezüsttócsaként fénylett a szoba mélyén, ragyogása betöltötte a Tornyot. Ekkor a démoni lény újra sikoltott, s megszámlálhatatlan denevérré esett szét. A fény apadni kezdett, ahogy a rengeteg repülő lény árnyteste felitta azt. Alh-Yunna elborzadva figyelte, ahogyan egyre közelebb kerültek hozzá.

            – Csak a Tükröm meg ne kaparintsák! – formálódott meg benne a gondolat, s egy gyors szökkenéssel a szobájában termett ismét. A varázseszköz mágikus fénye apadni látszott, s egyre terjedt a sötétség. Csápokat növesztett, körbefonta Mellopra sialle Wabrame Alh-Yunnát, próbálván kiszakítani kezéből a Látás Tükrét. A Látó érezte, hogy erői gyorsan fogynak, de azt is tudta, hogy soha nem engedheti át a Denevér Hölgyeinek kezébe a tulajdonát. Iszonyú hatalomra tennének szert általa, s valósággal lehetetlen lenne feltartóztatni őket.

axreagh krawassen, míer vatrokh

Szíve összeszorult, ahogy a sötét mágia egyre inkább bilincsbe verte. Övéből előhúzott egy ezüsttőrt, Tükrét ölébe vonta s átszúrta azt. – Yossorlophai miette-n’amaan… – suttogta. A tükör felszínén ezernyi repedés futott végig, majd darabjai egyre sebesebben forogni kezdtek a jósnő körül, s amerre pörögtek, elmetszették a sötét csápokat. Ahol nemrég még az üveg volt, most a Semmi feszült. Hatalmas erők szálltak szembe egymással, s Alh-Yunna megérezte, immár semmi sem múlik rajta. Szemei a Tükörre szegeződtek, s a keretben hirtelen megjelent a Gyémántpillantású Úrnő arca. Tündöklő volt a sötétségben, ezüst ragyogásával megtisztította szolgálóját. A Látó elméjében formálódni kezdtek a gondolatok, melyeket az Úrnő sugallt számára.

            – Jöjj most, kövess engem! Itt nem maradhatsz! S’wettæ yiman! Ne késlekedj!

A Tükör ismét épnek és egésznek látszott, s fura módon egészen hatalmasnak, nagy volt, mint egy igazi ajtó: Kapuvá vált a Látó számára, aki átlépett rajta, a fénybe. Hirtelen elsötétült minden, s csak a denevérek cikkanásait lehetett hallani. Aztán egy elnyújtott, türelmetlen sikoly után hatalmas, karmos kéz jelent meg a torony felett. Pillanatig úgy tetszett, tétovázik, majd lendült egy hatalmasat, s iszonyú ütése földig rombolta Mellopra sialle Wabrame Alh-Yunna Látó tornyát.

            A delelő nap fénye volt csak olyan erős, hogy a szállongó porfelhőn átvilágítson. A kövek mindent maguk alá temettek, ami valaha a toronyban rejtezett. Délután erős szél kerekedett, s kövér esőfelhőket hajtva az Eblan-dombság fölé, lemosta a romokat. Pár hét múlva már nárcborostyán és kúszólonc nőtte be a köveket, s az utazók többé nem leltek a Látás Tornyára.

Nagyon-nagyon messze az Eblan-domboktól egy férfi feleszmélt a meditálásából. Valamiféle sürgető hívást érzett, de elhessegette ezt a gondolatot. Ezernyi dolgot tervezett aznapra: le akart menni Jeyrrába, hogy készleteit feltöltse. – Nem is tudják ezek a bolond városiak, mennyivel kellemesebb az élet itt, fenn a hegyen! – gondolta, majd egy jóleső nyújtózkodás után jókedvűen útnak indult.

            A napja meglepően jól és sikeresen telt: a városba menet, a porban talált egy nagydukátot, ez több mint ötheti élelemre volt elegendő, s a szerencse másodszor is rámosolygott, mikor – hirtelen ötlettől vezérelve – fogadott egy kakasviadalon. 17 nagyezüstöt nyert, kisebb vagyont.

            Nem mulasztott el eztán virágot venni Sâkh-O-Sîoth oltárára, nehogy az istennő visszavonja tőle kegyét. Jó szerencsére mindig szüksége van az embernek!

            A hegyre visszamentében aztán különös dolgot fedezett fel: a sztúpa közelében váratlanul felfelé futó, keskeny lépcsősort pillantott meg, a sziklába vájva. Látszott rajta, hogy az idő nem kímélte, élei rég lekoptak már, némely foka kitörve hevert alább. Furcsállotta, hisz már hat hónapja élt a hegyen, de nem vette észre eddig. Talán nem is figyelte meg ezt a helyet eddig innen lentről, az út felől? Gondolt egyet, s mászni kezdett a lépcsőn felfelé. Meredekebb volt, mintsem első pillantásra gondolta volna. Már épp a visszafordulás gondolata ötlött fel benne, mikor a lépcső egy pár lépés hosszú sziklahasadékba torkollt. Épp átfér, ha a motyóját áthúzza maga után… Egy kis, kör alakú párkányra érkezett, ahol egy diadalív romjai álltak, csak a két oszlopon maradt némileg felismerhető véset. Szépen faragottak lehettek valaha, de mára jócskán meglátszott rajta az idő nyoma. A néhai mester fregwe-indákat álmodott a kőbe, ezek felismerhetőek maradtak. Az oszlopok mögött félembernyi gránitgömb hevert, a szelek s az esők által fényesre koptatva. Hirtelen felkapta a fejét, s hallgatózott. Mintha valaki szólna hozzá! Vagy csak a szél susog a sziklák közt?

            – Sathy’ol d’ayrenn th’-æ! Faŷth arrod, muiempre Nythae! Az Út számodra nyitva áll! Jöjj!

            Az alkonyi nap vörösréz színre festette a gránittömböt, s a férfi úgy érezte, meg kell simítania, hogy érezze tenyerében a kő hűvösét és simaságát.

            Amikor átlépett a két oszlop közt, ismét hallani vélte a kedves hangot:

            – Faŷth arrod! Merrpech’â naigos-súhraan… Jöjj!

És ment.

Hogyan menekült meg Zelar a sivatagi fogságból

T

alán most volt a legfáradtabb, mióta a Keselyűk Oszlopáról sikerült megszöknie. Az emír azóta biztosan lenyakaztatta az őröket… Nem mintha bármiről is tehettek volna az ostobák. Az az álom... Az álma tehet mindenről.

Már egy hete aszalódott a tűző napon, s tovább már nem lett volna ereje elhessegetni azokat a dögöket. Aayoran városának uralkodója méltán volt rossz hírű: akikre különösen haragudott, egy magas oszlopra láncolva várhatták a halált. Ami mindig elérkezett, erről a sivatag felett izzó nap, a forró szél és a keselyűk gondoskodtak. Aki – valami csoda folytán – húsz nap múltával még élt, azt általában leszedték és kegyelmet kapott – volna, ha akadt volna egyetlen szerencsés az elmúlt huszonvalahány esztendő alatt.

Zelar véletlenül keveredett bele az egész históriába. Húgát kereste, egy ismétlődő álma alapján. Nem tudhatta, hogy az idegeneket szokták elsősorban feláldozni az Eső Ünnepén, hogy Duer-Nayyoa, az esődémon jóllakjon a vérükkel, s kegye a városra, annak kertjeire hulljon az elkövetkező dekádban. A húsz áldozatból ő bírta a legtovább. Pontosan nem emlékezett, mi is történt velük az oszlopon, mert az első estén kaptak valami italt, amit mindenki mohón bevedelt, s attól kezdve minden valószínűtlenné vált. Mintha nem is vele történt volna ez az egész. Olyan volt, mint egy rossz álom.

Esténként vágyakozva bámulta a holdat és a gyerekkorára gondolt. Anyja estelente énekelni szokott neki, és kezébe nyomott egy csésze gőzölgő soklatot, amit fahéjjal tett még ízesebbé. Hol van már a gyerekkor... A láncok és a forróság, az elviselhetetlenné fokozódó szomjúság valósága visszarántotta álmaiból.

A hatodik hajnalon hallotta a dalt, illetve annak foszlányait. Nem tudta, hogy álmodik-e vagy a valóság erőszakolja be magát lázas agyának gondolatfoszlá­nyai közé. „...ezüst eső pereg rád, s vágtatsz a fennsíkon át...” Akkor érezte-e meg azt a különös illatot, azt sem tudta. Olyan különös, telt, pezsdítő és... igen, arany és barna színű volt. Valósággal felfrissült tőle. „...az eső függönyén át, megleled, mit elvesztettél, soha ne hátrálj hát...” Aztán ismét elájult és napszállatig nem is tért eszméletre.

Újra az illat térítette magához. Vagy tán hagymázos képzelgés volt? Aztán úgy rémlett neki, mintha harmat lepte volna be, s ennek a harmatnak szegfűszeget idéző illata volt. Arra gondolt, hogy a hold szólt hozzá. Szülőföldjén hallott olyan mendemondákat, hogy akadnak emberek, akikhez beszél a hold. Ezeken a történeteken mosolyogni szokott. Akkor is mosolygott, mikor Millas húga elárulta, hogy hallja a hold dalát.  Akkor ellenben már nem mosolygott, mikor látta a húgát az ezüsthídon át eltűnni a semmibe. Az egész családot megviselte Millas távozása. Mit is szokott dalolni? „...ezüst eső pereg rád, s vágtatsz a fennsíkon át, ...az eső függönyén át, megleled, mit elvesztettél, soha ne hátrálj hát...”

Arra ébredt, hogy fázik. Hogy vizes. Hogy egy ködbe burkolózott alak tekint rá Millas szemeivel, az ő egykori gyöngyház-mosolyával és türelmetlenül int neki.

– Sietned kell! – suttogta a jelenés. Nem tudom sokáig titokban tartani az ittlétemet. Kapaszkodj a holdfénybe, azon lejutsz erről az átkozott oszlopról. Aztán kövesd ezt az illatot! – s ráfuvintott Zelarra, aki alvajáró módjára engedelmeskedett. A lehelete..., a leheletének kávéillata volt, de olyan tökéleteset még soha nem érzett.

N

em emlékezett rá, hogyan is került a földre. Az is álomnak tűnt, hogy hosszú napokon át vándorolt Shivo pusztaságában; hogy két ízben kellett beásnia magát a homokba a sivatagi haramiák elől; hogy az egyetlen oázisnak, amire rábukkant, mentaízű volt a vize, s csodálatosan felfrissült tőle; hogy egy karaván által elveszített mazsolaszőlővel teli zsák jelentette számára az élelmet és a kapcsolatot a valósággal, mikor azt hitte, megőrül. És a szél, a balzsamos, titokzatos illatokkal teli hűs szél vezette éjjelente, mikor könnyebb volt a vándorlás. Millast nem látta többé álmaiban.

Mikor megpillantotta a tengert a hegyről, azt hitte, a szeme csalja meg. Aztán felfedezte, hogy a levegő kevésbé száraz. Hamarosan megpillantotta a völgy mélyén megbúvó városkát is: rézkupolák sokasága verte vissza a nap fényét. Tudta, remélte, ha eljut oda, megmenekül. Vége lesz ennek a rettenetes megpróbáltatásnak. Hazatérhet.

Már nem érezte a fűszerszámok illatát, mely idáig vezette. A város szaga, az izzadsággal, porral, bomló szeméttel és ki tudja, még mi mindennel terhes szag kisöpört gondolataiból minden egyebet a megérkezési vágyon kívül. A nevét sem tudta már. Arra sem emlékezett, mióta botorkál a sivatagban és hogyan is került ő oda. Mintha valakit keresett volna, de kit is? Eh, mit számít mindez, mikor a kapu mögött ott rejlik az életbenmaradás lehetősége? Csak erre tudott gondolni.

A városlakók, az utcákon nyüzsgő tömeg, a vásárra sietők messze elkerülték az ismeretlent, aki szemmel láthatóan szent őrültként viselkedett. Condrák takarták kisebesedett, naptól felhólyagzott testét. Szinte négykézláb vonszolta magát, a sokadalom megnyílt körülötte, átléptek rajta.

Egy kis téren megpillantott egy díszkutat, odabotorkált. A csobogó vizével szerette volna megnedvesíteni ajkát, hogy legalább szólni tudjon, mert nyelve beletapadt a szájába. Nagy kortyokban nyelte a hűs vizet.

E

gyszerre észrevette, hogy figyelik. Egy burnuszos férfi s egy fátyolozott arcú nő nézte egy tornácról. Intettek felé, jól látta? Megrázta a fejét, s elindult az ellenkező irányba. Ugyan, mit akarhatnának tőle? Céltalanul lófrált a város utcáin. A meleg egyre elviselhetetlenebbé vált, ahogy közeledett a dél, a helybéliek behúzódtak házaikba. Zelar egy árnyékos sarkot szeretett volna lelni – a sivatagban sokkal melegebb volt –, mikor hirtelen megérezte az illatot. Kósza szellő simította meg fejét s hozta azt az illatot, ami eddig is vezette őt. Beleszimatolt a levegőbe. Semmi. Lemondóan sóhajtott, mikor újra megcsapta a kávé sűrű, arany és barna, semmihez sem hasonlítható, frissítő, mesékkel terhes illata. A szellő vezette vajon? Újra a kis téren találta magát, ahol már járt délelőtt.

         Az oszlopokkal körülvett ház tornácán ott állt a fátyolos arcú nő, s hívogatóan intett felé. Innen áradt a balzsamos illat, melynek gyermekkor-, mese-, álom- és életillata volt. Egy teaház, itt! Széles ablakai az utcára nyíltak, de fehérített vászontetők s szárnyas spaletták tartották meg hűvösét, kizárva a tikkasztó déli napsugarak hevét. Az ablakok közelében lakkozott asztalok, rajtuk felismerte a teaszertartás és a kávéivás számos kellékét. A réztárgyak csillogása gondos kezekről tanúskodott. Az ajtótól balra aranyló mazsolákkal, duzzadó fügékkel megrakott tégelyek alatt roskadoztak a barnára festett polcok. Meglepve látta, hogy egy porcelántálon ritka kakaóbabok sorakoznak: ebből főzte anyja is a híres soklatot! A terem kárpitjaira a Hold rúnáját festette ügyes kezű mester.

Mintha hazaérkezett volna. Bevezették a hűs belső termekbe, ahol frissítő téákkal kínálták. Alig mert letelepedni a kerevetre, félt, hogy összepiszkítja. Egy szolgáló tiszta köpenyt terített rá. Mikor rápillantott, elszaladt. Mélázva kortyolta italát. Vajon ez újabb álom? Keserű lesz majd az ébredés...

A kakaóvaj illata rezzentette fel merengéséből, mely egyre erősebbé vált. Vagy a dal, amit nem is tudja mióta hall már itt: „...ezüst eső pereg rád, s vágtatsz a fennsíkon át... az eső függönyén át, megleled, mit elvesztettél, soha ne hátrálj hát...”

A fehér burnuszos férfi leült mellé s egy magokkal megrakott tálkát tett elé. A fátylas hölgy megállt mögötte, kezében forró kávéval teli kancsót tartott.

– Nos, ifjú úr, örülök, hogy megmenekült. Boldog vagyok, hogy köszönthetem e falak között. A húga már sokat mesélt kiváló bátyjáról.

Zelar egészen biztos volt abban, hogy álmodik. ...a húga? Dehát... Ó, a dal! Értetlenül pillantott fel és megrázta a fejét. Előbb-utóbb úgyis felébred.

A nő most leült mellé – érdekes, mintha eső-illata lenne – és levette fátyolát. Kávéillatú lehelet csapta meg Zelar orrát. Vidám, régről ismert kacajt hallott:

– Kedves, egyetlen bátyám! Tudod, akadnak emberek, akikhez beszél a hold. S én mindig is értettem a hold dalát!

         Hát így menekült meg Karneol Zelar a sivatag fogságából...




Khyb hangulatébresztő:
https://www.youtube.com/watch?v=igQz3505y7s